2011. március 31., csütörtök

félelmek.

mióta itt vagyok, folyamatosan hülyébbnél hülyébb félelmekkel traktálom magam, eszembe jutnak, aztán visszatérnek, és addig nem hagynak nyugodni, míg meg nem történnek. ráadásul egyre vadabb dolgok történnek. viszont abszolút túlélhetőek.

a házból-kizárás történetét már ismeritek, azóta szerdán újabb félelmem valósult meg és élődött túl, igaz, hogy most kicsit mintha mosolyszünet lenne a szülőkkel, de majd elmúlik.
elmentem síelni a közeli pályára kocsival. mindig is rettegtem, hogy baleset történik velem, ami nem olyan gáz, de mégiscsak a mások kocsiját vezetem - és az a vicc, hogy mikor az autópályán száguldozva kinyúltam az ablakon, hogy megigazgassam a visszapillantó tükröt, akkor nem történt semmi baj, de most, egy békés, napsütéses reggelen sikerült parkoláskor meghúznom egy másik autó fenekét. (a mienknek nem lett baja.)

a kocsi tulajdonosával még ott helyben beszéltem, hogy bocs, bocs, mondta oké, hát megtörténik (köszi, ez tényleg vigasztal), aztán ma reggel találkozott apu a tulajjal, megbeszélték, hogy mi legyen a biztosítással... reméltem, hogy ki lehet kerülni a biztosítót, mert így kevesebb lesz a családom bónusza (vagy nem tudom, hogy kell ezt mondani).

szóval most vadul gondolkodom, hogyan tudnám visszanyalni magam apunak és anyunak - esetleg ajánljak fel nekik még egy szabad hétvégét???
az viszont biztos, hogy most végre ez a félelmem is kipipálódott.

2011. március 28., hétfő

visszautasíthatatlan ajánlat.

már azt hittem, hogy ma nem történik semmi különös, de történt, mármint tegnap történt, de ma tudtam meg, szóval...

szóval a szomszédék (akikkel már találkoztunk a welcomepartin és a havas pikniken) fent jártak északon egy hetet, tegnap érkeztek haza, és a tizenhárom órás kocsizás igen érdekes (de felettébb csábító) gondolatokra és ötletekre sarkallta őket.
azt találták ki - az autóban uralkodó unalmat elűzendő -, hogy vesznek egy lakást budapesten, úgyis olyan olcsóak most ott a lakások (hahaha, persze, aki egymillió eurós üzletet köt, annak tényleg olcsó), és utána kiadják nekem! király, mi?
mondtam jóóó, segítek találni lakást, csak mondják meg, hogy hol keressek budapesten. és erre azt a választ kaptam, amire a szíve legmélyén mindenki vágyik: "hát ahol akarsz, ez tőled függ!"
pedig még csak alig több, mint két hónapja vigyorgok itt!

lehet, hogy az elkövetkezendő éveimben a rózsadombon fogok lakni?
mondjuk egy olyan lakásban (tengerre néző kilátással), mint amilyet helsinkiben találtam az arabia városrészben? (a fénykép sajnos nem adja vissza a burzsoáziának azt a diszkrét báját, ami ott uralkodik)

2011. március 24., csütörtök

a mai nap lúzere.

a reggeli síelés után rohamtempóban kellett összekészíteni magam, hogy elmenjek helsinkibe, a nagy kapkodásban pedig elmulasztottam a szokásos "megvan-e-minden-fontos-dolog" című ellenőrzést. így miután becsaptam magam mögött a bejárati ajtót (ami belülről egy egyszerű kilincsfordítással nyitható), akkor jöttem rá, hogy a kulcsom bizony bent maradt a szobámban.
sőt, hogy az élet még izgalmasabb legyen, a telefonom is ott maradt - szóval még egy mukkanást sem tudtam küldeni anyunak, hogy légyszi rohanjon haza munka után.

na mindegy, hát elmentem helsinkibe, a házba úgysem jutok be egyhamar, aztán beadtam a kölköknek, hogy ma sétálós napot tartunk, meg megyünk boltba is, jaj de jó. egy ideig még élvezték, még a játszótérre is bekukkantottunk.
aztán kezdődtek a gondok. a nagyobbik közölte, hogy olyan hosszú volt idáig az út, hogy ő nem bír járni, vegyem fel. jó, megegyeztünk, hogy a kék házig eljön, utána felveszem. szerencsére nagyon nem volt neki kényelmes a nyakamban ülni (ez volt a harmadik pozitúra, amit kipróbáltunk, mert sem a hátamon, sem a karomban nem tudtam hozni), úgyhogy öt méter után azt mondta, hogy ő mégiscsak jönne lábon. öt körül haza is értünk, akkortájt jönnek haza a szülők.
elvileg.

anyu ma ugyanis fél hét előtt valamikor jött haza (apu dániában üzletel épp), addig mi kint voltunk az udvaron. mondanom sem kell, hogy iszonyú hideg volt, mert a viharnak még fújtak a szelei: fáztunk, éhesek és fáradtak voltunk. még jó, hogy ma vettem egy finn mesekönyvet helsinkiben, a végén azt olvastam fel nekik, közben meg vizslattam az utcát, anyugyeremár, anyugyeremár...

most álmos vagyok, nagyon, indítom is a mormotaprogramot.




2011. március 22., kedd

tanulunk, tanulunk.

ki ezt, ki azt.
a kicsi például beszélni. néha mondja rám, hogy "láálá", és állítólag egyszer azt is mondta, hogy "cumi" - de erre csak egy fültanú van, az elfogult anya, szóval ki tudja, mit is mondott a gyermek igazából...

a nagyobbik meg írni. találtam egy papírt, amelyen az apja tanította írni; erre onnan jöttem rá, hogy gyönyörűen formázott nagybetűkkel a következő (fontos) szavak szerepelnek a gyakorlólapon: pizza, autó, maci, sör. amúgy a nagyobbik első szava meg az autó volt.

és én meg komplettül finnül tanulok. ma a nyelvórán volt egy olyan feladatunk, hogy a tanárnéni diktált nekünk (hosszú és randa) szavakat, amiket le kellett írnunk hallás után. íme: turkiskuoriainen (ezt nem tudom sajna), päiväpeitto (ágytakaró), putkiremontti (valamilyen felújítás), käyttäjätunnus (felhasználónév), lampaannahkatakki (báránybőrkabát), käytäväpaikka (pl repülőn a nem-ablaknál levő ülés).
gyakorolhatjátok a kiejtést, mire hazamegyek.




2011. március 14., hétfő

bambik a jégen.

pénteken mondták a szülők, hogy másnap elmegyünk síelni, mire a nagyobbik mondta, hogy neki nincs kedve. egészen addig nem volt kedve, míg apu be nem hülyítette, hogy pedig érdemes jönni, mert megnézhet engem, ahogy síelek - olyan leszek, mint bambi a jégen. ha-ha-ha.

aztán nagyon király volt a síelés, állatira élveztem, íme néhány kép, egy igazi, meg két álbambi. érdemes megnézni a koncentrációt az arcokon...



2011. március 10., csütörtök

szülők.

elég sok rosszat írtam már a kölkökről, most a szüleik következnek. akik amúgy jóarcok, de a nemtökéletes oldalukról viccesebbet lehet mesélni.

anyu, a vezéregyéniség.
ma felajánlottam, hogy holnap szívesen csinálok pizzát vacsira. ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy tudom, hogyan kell pizzát csinálni.
nem úgy erre ő. miután megörült a váratlan lehetőségnek, gondosan ellátott engem pizzatésztaliszttel, recepttel, utána kikészítette nekem a paradicsomszószt, és mondta, hogy nyugodtan tegyek rá hagymát is, meg sonkát, és itt az egyik sajt, és itt a másik, és itt a kecsap, és jaj, nincsen ananász, de nem baj, és karikázzak rá paradicsomot is, és csipcsirip-csipcsirip.
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.

apu, a konyhai mekkmester.
a múltkor hagymát+paprikát párolgattam olajon, amihez ő vagdosta fel a paprikát. nehezen puhult a dolog, kérdezte, hogy ugye azért, mert nagyok a darabok. mondtam, hogy igen, de nem baj, majd kész lesz így is. de ő ezt nem hagyta annyiban, hozott egy ollót, olyan rendes narancssárganyelűt, belenyúlt a hatalmas teflonedénybe (ez odahaza nálunk halálos bűnnek számít) és összevagdosta a paprikákat...
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.

2011. március 9., szerda

utáljuk a hétfőt.

én például azért, mert a gyerekekben még benne van, hogy nemrég otthon lehettek és a szüleik fején ugrálhattak napi huszonnégy órán keresztül, nem az enyémen. ennek megfelelően hisztis hétfőt tudhatok magam mögött. (nem én voltam hisztis!)

a kellemes idő miatt egyre több helyen látszik ki az aszfalt, vagy ha nem is, hát csúszik az út, így a szánkóról - amivel eddig szállítottam haza a fiúcskákat az oviból - kétszemélyes babakocsira váltottam.
a nagyobbik nem akart beszállni, és megízlelve a szabadság ízét, jól el is futott tőlünk. persze egy olyan úton mentünk haza, amin autók járnak, így az lett a vége, hogy a gyerek rohant elöl, én jóval lemaradva mögötte rohantam (és toltam a babakocsit, amelyben a kicsi hümmögött boldogan, gondolom, élvezte, ahogy hasítjuk a métereket) és ordítoztam, hogy "vááááááárj meg, vááááááááááárj meg!" közben elsuhant egy-két autó; a gyerek óvatos és ügyes, de azért engem kerülgetett a szívinfarktus.
végül sikerült becserkésznem a gyereket, begyömöszöltem a babakocsiba és dühödt fejjel toltam őket hazafelé. később persze kiszállhatott, de megígértem neki, hogy még egy ilyen futós akció és ezentúl minden nap ülhet a babakocsiban egész úton. ez hatott...

az alábbi képet meg helsinkiben fényképeztem. a finn fővárost ugyan a világ hatodik legélhetőbb városának választották, de vannak kétségeim, ha azt látom, hogy valahol halálhúst árulnak - a "liha" ugyanis húst jelent.


2011. március 4., péntek

ájjájjájjáj.

elmentek a szülők hétvégére, szóval ma este én voltam a gyerekekkel, holnap délben érkezik a felmentősereg, az apai nagyszülők, addig én tartom a frontot. hát nem mondom, hogy nem rettegtem.
de aztán nagyon jó kis este volt, sokat játszottunk, alig néztünk tévét, alig volt dráma, csak aztán az este végén.

most épp vadul utálom magam.
dióhéjban mesélem a történetet.

a nagyobbikat akartam lefektetni, a gyerek elkezdett sírni, hogy ő nem húz pelenkát, mert nem szereti (eddig sem értettem, hogy miért kell hordania, de aztán egyszer anyu elfelejtette este feladni rá és vizes reggelre virradtak utána - vagy írjatok valamit tapasztaltabbak, ez normális?), jó, mondtam, akkor lehet az, hogy nem húz, éjszaka felébresztem és megyünk pisilni. ebbe beleegyezett - fel van húzva a vekker fél kettőre.
aztán meg azon ment a cirkusz, hogy nem akar pizsamanadrágot húzni, nagy nehezen elértem, hogy húzzon, és akkor be akart menni a szobába, hogy ott húzza fel, ahol aludt már a kicsi, és féltem, hogy felébred, huzavona, huzavona, a végén tök elvesztettem a türelmem, olyan voltam, mint egy suttogó sárkány, szörnyű.
aztán csak ő győzött, a szobában húzta fel a nadrágot, nélkülem, aztán lefeküdt, bementem hozzá, emlékeztettem, hogy éjszaka pisikommandózunk, mondtam neki párszor, hogy szeretem meg hogy bocsánat, bólogatott, elaludt.

van itthon bor meg vodka meg huszonnégy, megyek is bánatbeleölni.