hát a végkifejlet nélkül is katasztrófa volt ez a délután.
a nagyobbik nagyon durván bolondgomba napot tartott, iszonyú energikus és vad volt, úgyhogy egy idő után bedobtam a törölközőt, azt mondtam, hogy jóvan, fiúk, csináltok, amit akartok, le vagytok tojva. miközben én sértődötten kucorogtam a kanapén, a nagyobbik kihordta az összes ágyneműjüket és egyenletesen szétteregette a nappaliban és a konyhában, és elhúzta az ágyát a helyéről, szóval negyedóra alatt úgy nézett ki a lakás, mint hiroshima közvetlenül az atombomba ledobása után.
vacsi után kimentünk az udvarra; először a kicsi akciózott nekem, bedobta a labdát a tóba, és persze baromira a rossz irányba fújt a szél, szóval nagyon gyorsan kellett cselekednem, hogy csak térdig legyek vizes.
utána a nagyobbik kezdett el minket terrorizálni a biciklijével, és mikor elütötte az öccsét, nagyon morcosan mondtam neki, hogy most húzás be a házba. persze nem akart jönni; végül akkor realizálta a bennem tomboló dühöt, mikor a házunk ajtajából ordítottam neki a szomszédékhoz, hogy most aztán azonnal. krokodilkönnyek megint, csak egyetlen dolgot akar elmondani a szomszéd kisfiúnak, zokogta nekem. mondtam neki, hogy egy perc alatt intézze el, aztán jöjjön vissza és nyughasson.
legalább két percig beszélhetett a barátjával, ilyen kegyes voltam vele, aztán felszólításomra, hogy most elpakolunk minden összevissza széthányt cuccot, buzgón mondta, hogy jó, akkor most kitakarítja a szobáját a tesóval.
közben én - arra gondolva, hogy az este hátralevő részét már bent töltjük - gondosan beállítottam úgy a bejárati ajtót, hogy belülről bármikor ki tudjuk nyitni, de alapból be van zárva - ismerős a sztori?
aztán a nagyobbik átment a szomszéd kisfiúhoz, hogy áthívja hozzánk játszani, de végül kint maradtak az udvaron, én meg kiszaladtam hozzá a kabátjával, hogy ne fázzon, és gondosan becsuktam a bejárati ajtót.
állok kint, tizenöt fok, rajtam póló, papucs, bent a másfél éves gyerek egyedül, kulcs sehol, anyu másfél óra múlva várható - és legszívesebben ordítanék, hogy ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs. a szomszédék nagyon jófejek voltak, telefonáltak egy csomót, hogy anyu rohanjon haza, ellátták a nagyobbikat, megdobtak engem pulcsival meg zoknival, miközben én, mint egy depressziós anyasárkány ültem a teraszajtó egyik oldalán, velem szemben a belső oldalon a hol síró, aztán egyre inkább lecsoffadó kicsivel, aki szegénykém egy idő után már majdnem eldőlt az álmosságtól, és az a hülye üveg megakadályozott abban, hogy elkaphassam...
végül anyu befutott, és azt mondta, miközben ölelgette a kicsit, hogy "it was an accident, it was an accident". TE JÓ ÉG.
a nagyobbik nagyon durván bolondgomba napot tartott, iszonyú energikus és vad volt, úgyhogy egy idő után bedobtam a törölközőt, azt mondtam, hogy jóvan, fiúk, csináltok, amit akartok, le vagytok tojva. miközben én sértődötten kucorogtam a kanapén, a nagyobbik kihordta az összes ágyneműjüket és egyenletesen szétteregette a nappaliban és a konyhában, és elhúzta az ágyát a helyéről, szóval negyedóra alatt úgy nézett ki a lakás, mint hiroshima közvetlenül az atombomba ledobása után.
vacsi után kimentünk az udvarra; először a kicsi akciózott nekem, bedobta a labdát a tóba, és persze baromira a rossz irányba fújt a szél, szóval nagyon gyorsan kellett cselekednem, hogy csak térdig legyek vizes.
utána a nagyobbik kezdett el minket terrorizálni a biciklijével, és mikor elütötte az öccsét, nagyon morcosan mondtam neki, hogy most húzás be a házba. persze nem akart jönni; végül akkor realizálta a bennem tomboló dühöt, mikor a házunk ajtajából ordítottam neki a szomszédékhoz, hogy most aztán azonnal. krokodilkönnyek megint, csak egyetlen dolgot akar elmondani a szomszéd kisfiúnak, zokogta nekem. mondtam neki, hogy egy perc alatt intézze el, aztán jöjjön vissza és nyughasson.
legalább két percig beszélhetett a barátjával, ilyen kegyes voltam vele, aztán felszólításomra, hogy most elpakolunk minden összevissza széthányt cuccot, buzgón mondta, hogy jó, akkor most kitakarítja a szobáját a tesóval.
közben én - arra gondolva, hogy az este hátralevő részét már bent töltjük - gondosan beállítottam úgy a bejárati ajtót, hogy belülről bármikor ki tudjuk nyitni, de alapból be van zárva - ismerős a sztori?
aztán a nagyobbik átment a szomszéd kisfiúhoz, hogy áthívja hozzánk játszani, de végül kint maradtak az udvaron, én meg kiszaladtam hozzá a kabátjával, hogy ne fázzon, és gondosan becsuktam a bejárati ajtót.
állok kint, tizenöt fok, rajtam póló, papucs, bent a másfél éves gyerek egyedül, kulcs sehol, anyu másfél óra múlva várható - és legszívesebben ordítanék, hogy ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs. a szomszédék nagyon jófejek voltak, telefonáltak egy csomót, hogy anyu rohanjon haza, ellátták a nagyobbikat, megdobtak engem pulcsival meg zoknival, miközben én, mint egy depressziós anyasárkány ültem a teraszajtó egyik oldalán, velem szemben a belső oldalon a hol síró, aztán egyre inkább lecsoffadó kicsivel, aki szegénykém egy idő után már majdnem eldőlt az álmosságtól, és az a hülye üveg megakadályozott abban, hogy elkaphassam...
végül anyu befutott, és azt mondta, miközben ölelgette a kicsit, hogy "it was an accident, it was an accident". TE JÓ ÉG.
