szülők.

elég sok rosszat írtam már a kölkökről, most a szüleik következnek. akik amúgy jóarcok, de a nemtökéletes oldalukról viccesebbet lehet mesélni.

anyu, a vezéregyéniség.
ma felajánlottam, hogy holnap szívesen csinálok pizzát vacsira. ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy tudom, hogyan kell pizzát csinálni.
nem úgy erre ő. miután megörült a váratlan lehetőségnek, gondosan ellátott engem pizzatésztaliszttel, recepttel, utána kikészítette nekem a paradicsomszószt, és mondta, hogy nyugodtan tegyek rá hagymát is, meg sonkát, és itt az egyik sajt, és itt a másik, és itt a kecsap, és jaj, nincsen ananász, de nem baj, és karikázzak rá paradicsomot is, és csipcsirip-csipcsirip.
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.

apu, a konyhai mekkmester.
a múltkor hagymát+paprikát párolgattam olajon, amihez ő vagdosta fel a paprikát. nehezen puhult a dolog, kérdezte, hogy ugye azért, mert nagyok a darabok. mondtam, hogy igen, de nem baj, majd kész lesz így is. de ő ezt nem hagyta annyiban, hozott egy ollót, olyan rendes narancssárganyelűt, belenyúlt a hatalmas teflonedénybe (ez odahaza nálunk halálos bűnnek számít) és összevagdosta a paprikákat...
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.