utáljuk a hétfőt.

én például azért, mert a gyerekekben még benne van, hogy nemrég otthon lehettek és a szüleik fején ugrálhattak napi huszonnégy órán keresztül, nem az enyémen. ennek megfelelően hisztis hétfőt tudhatok magam mögött. (nem én voltam hisztis!)

a kellemes idő miatt egyre több helyen látszik ki az aszfalt, vagy ha nem is, hát csúszik az út, így a szánkóról - amivel eddig szállítottam haza a fiúcskákat az oviból - kétszemélyes babakocsira váltottam.
a nagyobbik nem akart beszállni, és megízlelve a szabadság ízét, jól el is futott tőlünk. persze egy olyan úton mentünk haza, amin autók járnak, így az lett a vége, hogy a gyerek rohant elöl, én jóval lemaradva mögötte rohantam (és toltam a babakocsit, amelyben a kicsi hümmögött boldogan, gondolom, élvezte, ahogy hasítjuk a métereket) és ordítoztam, hogy "vááááááárj meg, vááááááááááárj meg!" közben elsuhant egy-két autó; a gyerek óvatos és ügyes, de azért engem kerülgetett a szívinfarktus.
végül sikerült becserkésznem a gyereket, begyömöszöltem a babakocsiba és dühödt fejjel toltam őket hazafelé. később persze kiszállhatott, de megígértem neki, hogy még egy ilyen futós akció és ezentúl minden nap ülhet a babakocsiban egész úton. ez hatott...

az alábbi képet meg helsinkiben fényképeztem. a finn fővárost ugyan a világ hatodik legélhetőbb városának választották, de vannak kétségeim, ha azt látom, hogy valahol halálhúst árulnak - a "liha" ugyanis húst jelent.