az utolsó esték a családdal.

nemsokára elhagyom a családot, majd néhány napon belül helsinkit, majd egypár nap után finnországot is. szóval ez a záróbejegyzés, köszi, hogy olvastatok és kommenteltetek; és tervezek egy nagy össznépi-kajálós élménybeszámolót, amire már most nagy szeretettel várlak Titeket. a részleteket majd megosztom Veletek, ha kitaláltam őket.

tegnap este "ünnepi" vacsi volt a hazajövésem tiszteletére, annyit ettem, hogy még. nagyon kedvesek voltak, kaptam egy iszonyúszép bronz nyakláncot, finn termék. és annyira jó, mert ha eddig kaptam valamit anyutól (külföldről hozott ezt-azt), akkor az az ő ízlését dicsérte (ami nem jelent valami hányást, csak nem teljesen az enyém); most meg kaptam egy olyan nyakláncot, hogy csak kapkodtam a levegőt, hogy mennyire szép és mennyire klárás.

ma estére a nagyobbik is realizálta, hogy holnap bizony elmegyek, hát, ennyi kedvességet, mint ma este, egész ittlétem alatt nem kaptam tőle. először szaunáztam egyet (apu mondta a gyereknek, hogy magyarországon nincsen szauna, szóval most ezért kivételesen csak nekem felfűtik); egyszer csak jött a nagyobbik, hogy mikor jövök már, és ha még maradok egy kicsit, akkor ő kint megvár. közben vagy az ajtón keresztül ordibálva beszélgettünk, vagy bekukkantott néha, hogy megnézze, kész vagyok-e már.

bent a házban mondtam neki, hogy én most megyek zuhanyozni, utána meg még lehetünk egy kicsit együtt. erre bejött a fürdőszobába, hogy ő ott akar velem lenni. annyira nevettem, mondtam neki kábé hatszor, hogy egyedül szeretek fürdeni, meg gyors leszek, erre mindannyiszor helyet váltott - de természetesen a fürdőszobán belül. végül mondtam neki, hogy jó, hagyjuk a zuhanyt, majd később elintézem egyedül, de azért átöltöznék - légyszi a szobám előtt várakozzon. ha jól emlékszem csak egyszer nyitott be, hogy ő akkor bejönne, ha nem gond, aztán a szülei mondták neki, hogy most hagyjon egy kicsit egyedül.

mikor fölmentem hozzájuk a nappaliba, a gyerek odajött hozzám, átkarolta a nyakamat, és azt súgta a fülembe, hogy szeretné, ha én lennék az anyukája.
ezzel azért kicsit kárpótolt...

most megyek pakolni: az agyvérzés, a stroke, a szívinfarktus és az idegösszeroppanás egyszerre kerülgetnek. drukkoljatok.

midnight sun.

az ezeréves hallgatást váltsa fel egy hosszú, kimerítő és képekkel vadul teletűzdelt beszámoló lappföldi kiruccanásomról!

szerda délután indultunk két indiai, egy finn és egy francia barátom társaságában. helsinkiből mentünk ouluig repülővel, ahol átcsattantunk a finn szüleinek lakókocsijába, és irány észak, a "midnight sun filmfestival"!
első állomásunk egy már iksz éve itt élő kanadainál volt, aki a majdnemsemmi közepén fogadott nagyon koszos és nagyon rendetlen és nagyon tré házában. igazi nomád az az ember, ez látszik az otthonán is. a házat gyakorlatilag egyetlen helyiség alkotja, ebben van kialakítva valami nappaliféleség, konyha és étkező. az egészet megbolondítja egy hatalmas tűzhely és kandalló, a plafonról lelógó száradó ruhák tömkelege, egy irdatlan nagy tévé, és egy moziból kiszuperált hangfalrendszer (ami úgy szól, hogy csuda).
és ha már szó esett arról, hogy a történelem megismétli önmagát valahogyan, akkor most elmesélem, hogy megint ismételte: kaptam a kanadaitól egy pólót! szerencsére ő nem kért érte semmit... és igazából annyira tetszett a póló (piros alapon fehér felirat: "good girls go to heaven - bad girls go to lapland"), hogy még a kötelező udvarias visszautasító köröket is kihagytam.

 a következő két képet a ház udvarából készítettem, lehet tippelni, hogy hány órakor.

ez pedig a díszes társaság, balról jobbra fenti sor finn, francia, indiai, alsó sor magyar, indiai. mögöttünk a lakókocsi, jobbra a kanadai háza.

másnap koradélután érkeztünk sodankyläbe, ahol letáboroztunk, és azonmód indultunk is mozizni. amúgy a napjaink meglehetősen ugyanúgy teltek, valamikor késődélelőtt kimásztunk az ágyból, aztán filmek-kaja-alvás váltották egymást egész nap. pénteken szaunáztunk a kempingben, azt hiszem, ilyen forró szaunában még nem voltam - mindenesetre nagyon jó volt utána fürdőruckóban álldigálni a csöpörgő esőben, 8 fokban, és még melegem is volt!

amúgy elég jó volt az idő, én hidegebbre számítottam, de sokat sütött a nap. ha meg nem, akkor mindenféle italokkal melegítettük magunkat: tea - rummal, kávé - rummal, rum - rummal (szó szerint értendő: kétféle rumból készült koktél!).

a kövi kép a sodankyläi régi templomka, sajnos nem tudtam bemenni, mert éjszaka nem volt nyitva. amúgy sodankylä gyakorlatilag semmi, párezres lakossága és a turistákból származó bevétele a filmfesztivál idejére felduzzad, kábé ennyi.

nagyon élveztem különben a kulturális különbségeket sokszínű csapatunkban, például ezt a látványt (ez az igazi "midnight sun", talán éjjel negyed egykor készült ez a kép) jellemzően így kommentáltuk volna:
finn (már ha mond egyáltalán valamit, akkor ezt mondja, kb olyan hangerővel, hogy akkor hallod, ha közvetlenül mellette állsz): hmmm.
magyar (rendes emberi hangerővel): vaó, ez nagyon szép!!!
indiai (gyakorlatilag ordít, közben szélesen gesztikulál): ááááááá, ez gyönyörűűűűűűű, nézzétek ezeket a fényeket, hát ez hihetetlen, milyen szép, itt akarok élni, ha itt lenne a fényképezőm, milyen jó képeket csinálnék, ez gyönyörű, és ez az egész lappföld gyönyörű, milyen jó itt lenni!!!!!!!!!!!!!!!!

de nemcsak a szauna volt a jellemzően finn dolog, amit műveltünk ott, hanem a barbeque parti is. a finnek a nyári időszámítás beköszöntével előbújnak a barlangjaikból, a parkok tele vannak söröző emberekkel, egymást érik a kertipartik. szóval a szombat délutánt egy kellemesen nagy grillezéssel ünnepeltük, ettünk lazact, egy rakat zöldséget, gombát és desszertként grillezett csokis banánt (amúgy a finnek csak azt nem grillezik, ami nem létezik).

a szombat éjszaka, a fesztivál záróéjszakája lévén hagyományosan a többinél is hosszabb és zajosabb. mi a városka egyik szórakozóhelyén táncoltunk; legfőképpen mi, lányok roptuk a lagzilajcsit is megszégyenítő finn zenei anyagra.

vasárnap rohamtempóban hagytuk el a terepet, ugyanis szakadt az eső (így tán kevésbé volt fájdalmas a búcsú, szipp). oulu előtt rovaniemiben álltunk meg, ott lakik a Mikulás - ez igazából a hülye brit turistáknak felépített giccses látszat, egyetlen előnye van amellett, hogy vérciki: a térség éves bevételének jó nagy részét ez teszi ki... a kép a "karácsonyközpontban" készült. kicsit fura nyár közepén feldíszített karifákat látni...

aztán elbúcsúztunk lappföldtől és a sarkkörtől is, és húztunk haza.

fura, húztunk haza; tényleg úgy éreztem, mikor befutottunk helsinkibe, hogy helló, hazaértem. pedig hideg volt és sötét és vizes minden. a hazaérkezés-érzést még fokozta a gyerekek reggeli reakciója, mikor találkoztunk: a kicsi boldogan nyújtogatta felém a lábát, hogy én húzzam fel neki a cipőt; a nagyobbik pedig boldogan rámordított, hogy "Klaara, akarod nézni, ahogy elmegyünk?".
naná, hogy akartam.

szemelvények a hétvégéből.

nagyon féltem, hogy mostanra már valaki más fog gyászkeretes bejegyzést kanyarintani ide a blogra, mert az volt az alapállás, hogy a szülők elhúznak két napra golfozni, és az elmúlt hét fényében joggal rettegtem még a gondolattól is, hogy ennyi időt töltsek a gyerekekkel. végül úgy döntöttek, hogy a tervezett vasárnap helyett már szombaton hazajönnek - ez határozottan jót tett a lelkiállapotomnak.

aztán az együtt töltött idő nagyon jól sült el, a nagyobbik is kedves volt általában, megengedte, hogy megfürdessem, esti mesét olvastatott velem (nagyon mókás volt, úgy éreztem magam, mint általános elsőben olvasásórán), és magától elment aludni. persze nem volt minden tökéletes, pár perccel azután, hogy magukra hagytam a fiúkat a szobájukban, hallom, hogy a nagyobbik nagyon dühösen szólongat (kicsit meg is ijedtem, hogy mi történhetett) - kiderült, hogy nem lett volna szabad becsuknom az ajtót, résnyire nyitva kellett volna hagynom... a gyereket ez úgy felzaklatta, hogy ha a szemeivel ölni tudott volna, már rég nem lennék az élők sorában ugye.

szombaton délután egy finn barátommal voltunk kajakozni, készült rólam néhány kép, persze csakis, ha eleget tettem a "lapátolj, mert az jobban néz ki" felszólításnak. ja, és egyszer sem borultam!

azóta.

aztán a hétfő után volt még egy-két parázs helyzetünk a nagyobbikkal; kedden például nem fogta, hogy viccelek vele (mellesleg nem is én vicceltem, hanem anyu, csak neki éppen teli volt a szája, mikor a nagyobbik visszakérdezett, hogy mi a nevetés tárgya), és ezért megharapott. a többi napon csak natúran nem volt kedves velem, így aztán egyre növekvő rettegéssel vártam a hétvégét, amikorra a szülőknek kétnapos golf, nekem meg kétnapos gyerekvigyázás volt betervezve.
végül valamiért lecsökkentették a golfot egynaposra, én meg fellélegezhettem.
és aztán majdnem minden rendben ment, egészen meglepődtem.

szerencsére a szociális életem határozottan fellendült, ellensúlyozván a helyzetet a nagyobbikkal, szerdán például elmentem egy metálhelyre a kis barikkal (abszolút nem lógtam ki...), ahol találkoztam az Apocalyptica egyik tagjával (facebook-lakók figyelem!), meg egy másikat is láttam. nahát, nahát. kikbe nem botlik az ember Helsinki közepén, ami köztudottan a világ(majdnem)vége.

és ha már a világvégénél tartunk: két hét múlva megyek Lappföldre - szintén barikkal - a "midnight sun" filmfesztiválra; és nagyon szupi képeket fogok utána feltölteni nektek. azt mondják, ha kifogjuk a jó időt, talán 15 fok is lesz!

a történelem megismétli magát...

hát a végkifejlet nélkül is katasztrófa volt ez a délután.

a nagyobbik nagyon durván bolondgomba napot tartott, iszonyú energikus és vad volt, úgyhogy egy idő után bedobtam a törölközőt, azt mondtam, hogy jóvan, fiúk, csináltok, amit akartok, le vagytok tojva. miközben én sértődötten kucorogtam a kanapén, a nagyobbik kihordta az összes ágyneműjüket és egyenletesen szétteregette a nappaliban és a konyhában, és elhúzta az ágyát a helyéről, szóval negyedóra alatt úgy nézett ki a lakás, mint hiroshima közvetlenül az atombomba ledobása után.

vacsi után kimentünk az udvarra; először a kicsi akciózott nekem, bedobta a labdát a tóba, és persze baromira a rossz irányba fújt a szél, szóval nagyon gyorsan kellett cselekednem, hogy csak térdig legyek vizes.
utána a nagyobbik kezdett el minket terrorizálni a biciklijével, és mikor elütötte az öccsét, nagyon morcosan mondtam neki, hogy most húzás be a házba. persze nem akart jönni; végül akkor realizálta a bennem tomboló dühöt, mikor a házunk ajtajából ordítottam neki a szomszédékhoz, hogy most aztán azonnal. krokodilkönnyek megint, csak egyetlen dolgot akar elmondani a szomszéd kisfiúnak, zokogta nekem. mondtam neki, hogy egy perc alatt intézze el, aztán jöjjön vissza és nyughasson.

legalább két percig beszélhetett a barátjával, ilyen kegyes voltam vele, aztán felszólításomra, hogy most elpakolunk minden összevissza széthányt cuccot, buzgón mondta, hogy jó, akkor most kitakarítja a szobáját a tesóval.
közben én - arra gondolva, hogy az este hátralevő részét már bent töltjük - gondosan beállítottam úgy a bejárati ajtót, hogy belülről bármikor ki tudjuk nyitni, de alapból be van zárva - ismerős a sztori?

aztán a nagyobbik átment a szomszéd kisfiúhoz, hogy áthívja hozzánk játszani, de végül kint maradtak az udvaron, én meg kiszaladtam hozzá a kabátjával, hogy ne fázzon, és gondosan becsuktam a bejárati ajtót.

állok kint, tizenöt fok, rajtam póló, papucs, bent a másfél éves gyerek egyedül, kulcs sehol, anyu másfél óra múlva várható - és legszívesebben ordítanék, hogy ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs. a szomszédék nagyon jófejek voltak, telefonáltak egy csomót, hogy anyu rohanjon haza, ellátták a nagyobbikat, megdobtak engem pulcsival meg zoknival, miközben én, mint egy depressziós anyasárkány ültem a teraszajtó egyik oldalán, velem szemben a belső oldalon a hol síró, aztán egyre inkább lecsoffadó kicsivel, aki szegénykém egy idő után már majdnem eldőlt az álmosságtól, és az a hülye üveg megakadályozott abban, hogy elkaphassam...

végül anyu befutott, és azt mondta, miközben ölelgette a kicsit, hogy "it was an accident, it was an accident". TE JÓ ÉG.

tó, tenger, óceán.

az oviból hazafele menet mindig látjuk a tavat az útról, és ez van annyira izgalmas a kicsinek, hogy mindig mutogat rá, én meg felvilágosítom, hogy az bizony a tó.
a nagyobbik viszont egy ideje minden alkalommal kijavít, hogy az a tenger, sőt, óceán. a következő beszélgetés az utóbbi napok egyik kedvence:
kicsi: gö.
au pair: tó.
nagyobbik: nem tó.
au pair: hát micsoda? tenger?
nagyobbik: neeem.
au pair: hát akkor? óceán?
(a nagyobbik elgondolkodik, hogy milyen gyorsfelfogású gardedámja van, majd kis szünet után újra akcióba lép)
nagyobbik: találd ki, ez micsoda: tó, tenger vagy óceán?
au pair: hmm... mondjuk tó.
nagyobbik: nem, ez így nem jó. először azt kérdezd meg, hogy óceán, aztán azt, hogy tenger.
au pair: jó. tehát akkor ez... az óceán?
nagyobbik: neeeem.
au pair: nos akkor talán... tenger?
nagyobbik: neeeeeeeeem.
au pair: csak nem egy... TÓ?
nagyobbik (akkora vigyorral a fején, amekkorát még életemben nem láttam): HELYEEEEEES!

már megint olyan rémes hétvégém volt...

péntek reggel kora hajnalban megpattantam Jyväskylä-be, hogy másnap délutánig a városnak és az ő híres-nevezetes szülöttjének, Alvar Aaltonak szenteljem az időmet. a szűk két nap alatt négy múzeumot néztem meg és kábé 13 órát mászkeráltam a városban, mindenféle (építészeti és bolhapiaci) kincsek után kutatva.

szombat este csatlakoztam a családhoz, akik nagypapi nyaralójában töltötték a hétvégét. a nyaraló a semmi közepén egy tó partján van. vacsorára négyféle hal volt, aztán szaunáztam - és végre erőt vettem magamon és úsztam a tóban (legalább huszonöt métert, és csak kicsit fagyott be a fenekem...). éjszaka pedig a szauna előterében alhattam, nagyon király volt.

persze azért hoztam a formámat, mert indulás előtt, mikor elhúztam a függönyöket, akkor sikeresen leszakajtottam a függönyrudat.
ha bezárnátok egy hosszú egyenes folyosóra két negyvenkilós vasgolyóval, akkor először eltévednék, utána elveszteném az egyik vasgolyót, és végül elrontanám a másikat...

itt kezdődik a város:

Jyväskylä egyik tava meg a város:

kilátás a nyaralóból:

szauna:

kedvességek.

válogatás a múlt heti kedvencekből.

egyik este elmentünk közösen vásárolni. a nagyobbik besegített a végén a szalagra pakoláskor, mondtam neki, hogy köszi (mint a jó pedagógus, hogy a gyereknek sokszor meg kell köszönni a dolgokat meg minden), erre izzó szemekkel rámnézett, hogy ezt ne mondjam többet. ezért aztán eléggé meglepett, és csudára örültem neki, mikor másnap mesélte az apja, hogy a gyerek az oviba menet ezt mondta neki: "olyan jó, mikor ovi után az egész család kint van az udvaron: én, öcsi, apa, anya... és Klaara."

a másik aputól származik, aki hetente legalább egyszer megdöbbenését fejezi ki afelett, hogy tudok hús nélkül élni. szóval, egy dinoszauruszos kiállítás honlapját mutogatta a fiúknak, és közben magyarázott is: "ez a tirannoszaurusz rex, ez húsevő. ez is húsevő, nézzétek. hát, ez növényevő. ez a... Klaara."

mostanában a nagyobbik általában elég kedves, nem tudom, mi történt. lehet, hogy a trambulin az oka. van egy szupinagy trambulin az udvaron, jókat ugrálunk rajta - néha elgondolkodom, hogy vajon melyikünk élvezi jobban...

ha nem a trambulinon ugrálok, akkor itt szoktam süttetni a hasamat:

bulvár a finn valóságshow-ból.

néhányan már ismeritek a történetet (de azért csak olvassátok el, mert lesznek eddig el nem mondott részletek is); most ünnepélyesen megosztom a nagyközönséggel is, mert marhavicces, meg különben is ez az elmúlt hét legszaftosabb eseménye.

elmentem egy indiai ismerősömmel vacsorázni - nem mondom, hogy ultranagy kedvvel, de hát miért is ne, ha ő fizeti...
hozta a formáját, a háromésfél együtt töltött órából háromésnegyedet végigbeszélt, ebből legalább negyedórát azzal töltött, hogy közbeszúrt hümmentéseimből leszűrte, hogy mennyire mélygondolkodású és megértő ember vagyok. vacsora közben az életfilozófiáját ismertette, utána meginvitált a lakásába, hogy bemutathassa az életkörülményeit, a munkáját, a kedvenc zenéjét, satöbbisatöbbi.

divatcége van, egy hatalmas koffernyi táskát, övet és ruhát mutogatott végig, majd hozzámvágott kábé 5 darabot, amire azt mondtam, hogy tök jó, hogy akkor most próbáljam fel őket. na persze, aki 40-es méretet hord, az ne próbáljon 36-os ruhákat (de csak az egyiknél hallottam reccsenést, azt meg gondosan eltitkoltam). 

az este utolsó húsz perce arról szólt, hogy jólnevelt fiatal hölgyként hogyan álltam ellen feltörő vágyaimnak - hogy szemberöhögjem. ugyanis végre kiderült, hogy az egész estés bemutató, bókömleny és az ajándékba kapott póló (amiről vagy hatszor elmondta, hogy a boltban hányszáz euróba kerülne) célja egy további randisorozat. válaszomra, hogy na azt már nem, megnyúlt arccal megkérdezte, hogy "so no any kiss?". (ha ha ha, nem ismersz még engem, aranyoskám.) mondtam kemény munkával mosolytalanra torzított arccal, hogy no, no, no. jó, akkor jöjjön a béterv, gondolta ő, elmondta nekem szuperangyali arccal, hogy mennyire nem akarja, hogy kényelmetlenül érezzem magam, és közben megfogta a kezem! itt már nem bírtam tovább nevetés nélkül, húztam ki a kezem az övéből, aztán villámtempóban elhagytam a terepet, de azt még hallottam, milyen erővel csapta be utánam az ajtót...

kiadói nyomásra íme a póló, az a tervem, hogy visszaadom, szóval most szóljon, akinek kell. a fejemet ne nézzétek.

kis finn hitvallás.

az alábbi beszélgetés ma délután játszódott le az abszolútvallástalan négyéves és a próbálvallásoslenni au pair közöttt.

gyerek: tudod ki csinálta a földet?
au pair (nyel egyet, mert még nem vágja, hova akar a kölök kilyukadni, aztán vesz egy nagy levegőt és hitvall): igen.
gyerek: és azt tudod, ki csinálta a világot?
au pair: igen.
gyerek: na ki?
au pair: Isten.
gyerek: neeem.
au pair: hát akkor ki?
gyerek: Isten barátja!
au pair (alig bír megszólalni, annyira nevet): és kicsoda Isten barátja?
gyerek: hát... Isten!
au pair: Isten barátja Isten? és ő csinálta a világot?
gyerek: igen.

na, erre tessék szólni valamit.

él-jen má-jus else-je.

ez a vappu ünnepe; az ünneplés eredeti oka az alkohol ködébe vész, ez az egyetlen nap ugyanis az évben, mikor büntetlenül lehet közterületen is alkoholt fogyasztani.

a vappu az előesttel kezdődik, hagyományosan bulizással. én itthon voltam a családdal és még két vendég családdal, szóval csak szolid buliról volt szó. de azért megosztottak velem egy szuper koktélreceptet (néhányan ingatták a fejüket, hogy azért ez nem teljesen így van): egy kanál vaníliafagyi és két deci vodka - szerencsére nem próbáltuk ki. aztán pedig kipróbálhattam a fafűtéses szaunát a vendégekkel egyetemben. először mentek a nők (és a gyerekek), utánunk pedig a férfiak -  bár apu kedvesen felajánlotta nekem, hogy csatlakozhatok hozzájuk, szeretettel látnak.

másnap többezer finn és jónéhány barát társaságában helsinkiben, a kaivopuistoban töltöttem a szent-alkohol-napot. a többéves hagyományoknak megfelelően az előző heti kánikula után erre a napra kifejezetten lehűlt a levegő, sőt, még havazott is egy kicsit.
elvileg lesz kép rólam is, majd azt is felrakom, addig gyönyörködjetek a sok emberben:

győzött a lustaságom és akkor már reklámozok egy kicsit: francia barátnőm kétnyelvű blogján megtalálhattok engem is, íme: http://unebaguettealamer.wordpress.com/

nem bírom ki, hogy ne meséljem el, de CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK.

tegnap azzal kezdte apu az élménybeszámolót a hétvégéjükről, hogy szombaton ettek valamit, amitől vasárnapra mind kiütötték magukat, alul-felül távozott minden, amit magukhoz vettek (próbálok szépen fogalmazni...).

ma délutánig nem is volt ezzel gond, csakhogy hazafele jövet az oviból a kicsi egyszer csak kidobta a taccsot, a ruhái és a babakocsi legnagyobb örömére. rohantam haza velük, közben a nagyobbik mondott nekem valamit, amit először annak véltem, hogy "menjél-gyorsabban-mert-ha-nem-idehányok-olyan-büdös-van", aztán szerencsére rájöttem, hogy csak azt kérdezi, hogy melyik gyorsabb, a ralliautó vagy a formula.

vacsora után kimentem az udvarra kitakarítani a megtisztelt babakocsit. mire visszaértem, a nappali padlóján is volt valami, kedvesen megérdeklődtem az ebédlőasztalnál ülő aput, hogy tudja-e, hogy a gyereke megint rókázott. idézem a reakcióját: "oh, sh*t - but it came from the other side..." erre én mondtam majdnem valamit, de urinő lévén nem tettem, csak egyet fordultam, hogy kiöblítsem a következő takarításra a hányásos szivacsot...
és reménykedem, hogy ma már nem lesz több takarítanivaló.

hihetetlen.

a család a húsvétot egy velnessz-szállodában töltötte, biztonságos távolságban ahhoz, hogy én is nyugodtan vellnesszezhessek itthon (= alvás, béke, csend). sokat voltam a tónál, napozás közben (melegítőnadrág, vastagpulcsi) figyeltem, ahogy olvad a jég a tóról.

ma helsinkibe szólított a szükség, és hazafele jövet azon gondolkodtam, hogy mennyire élveznék még egy pár ilyen nyugis napot, és hogy mennyire baromira nem vagyok én felkészülve arra, hogy hazajöjjenek. (de aki emlékszik még: mielőtt kijöttem volna finnországba, azért nyafogtam, hogy mennyire nem vagyok felkészülve erre a félévre).

már itthon voltak, mire hazaértem és csodák csodája! tök örültem, hogy látom őket, és a kölykök is kedvesek voltak és a szülők is jófejek és mindenki csudaboldog volt, persze nem mondtuk ki, de annyira érződött, hogy nagyon.
és hogy betetőzze a délutánt, elolvadt az összes jég a tóról, gyönyörű, gyönyörű, nem is vártam annyi hó és hideg után, hogy itt lesz valami élhető évszak is.

szóval ecce lacus!

játékok.

most már tényleg állíthatom, hogy a gyerekek megkedveltek, mindegyik a maga módján fejezi ki ezt, a nagyobbik, aki a világért nem mutatná ki, hogy egy kicsit is szeret, bevon a játékaiba, este meghív filmet nézni; a kicsi pedig, a kis érzelmes, néha odajön és spontán megöleli a lábamat.

és vannak mindenféle játékaink is. a nagyobbik újabban rákapott az élő autóversenyre, ez abból áll, hogy ő, meg én, az autók, körbekörbe rohangálunk a lakásban. többféle verziója is létezik a játéknak, attól függően, hogy milyen autók vagyunk (pl én vagyok a ferráári, ő meg a fíííatti). van persze egy közös vonása az összes fajtának: neki van turbófokozata, nekem nincs...

a kicsit pedig a lépcsőjárás vonzza; szóval lemegyünk a lépcsőn, elmegyünk a szaunába, megmutatja nekem, hogyan kell öntögetni a kanállal a vizet a kövekre, aztán pedig felmászunk megint a lépcsőn. fél perc pihi, és indulhat újra a futam...

szóval jól vagyunk, köszönjük szépen.

állati gazdaság.

az elmúlt héten a kicsi szerda kivételével minden nap itthon volt, mert a megenyhült időben szorgalmasan terjedő betegségek egyike leterítette. jól elvoltunk, bár néha komolyan azt hittem, hogy a hét végére teljesen leépülök szellemileg. és mivel fiús háztartásban élünk, fiús játékokkal és könyvekkel, ezért a mutogató ujjacskáknak és a kérdő hangsúllyal feltett "gö-gö" fonémáknak válaszul hatvanszor elismételgettem naponta, hogy ez az úthenger, ez a markológép, ez a kalapács, ez a fúrógép, ez a fűrész. szóval végül megmenekültem az idő előtti demenciától, mert ezeket a baromi hasznos szavakat mind meg is jegyeztem.

és egyre több valódi állat is felüti a fejét a környéken, láttam már mókusokat, tegnap meg ma nyulak ("gö-gö?" "nyuszi, nyuszi!") hancúroztak a kertben, és nilszholgerzontalan ludakat is láttam (amikről apu állította, hogy hattyúk, de azok ludak voltak).

és az is kiderült számomra, hogy a lappföldi rénszarvasok a leghülyébbek, mert minden más normális állat átszalad az úttesten, ők viszont megállnak, utána pedig elindulnak vagy feléd, vagy az ellenkező irányba, de semmiképpen nem mennek vissza az erdőbe...

április.

beköszöntött a nyári időszámítás: világosabbak a napok, gyorsabban lehet menni az autópályán és határozottan elkezdődött végre a február, undorító az idő, de legalább olvad a hó.

az alábbi képek fentről lefelé szombat, vasárnap és hétfő reggel készültek - reménykedem benne, hogy pár hét múlva már csobbanhatok a tóban...

félelmek.

mióta itt vagyok, folyamatosan hülyébbnél hülyébb félelmekkel traktálom magam, eszembe jutnak, aztán visszatérnek, és addig nem hagynak nyugodni, míg meg nem történnek. ráadásul egyre vadabb dolgok történnek. viszont abszolút túlélhetőek.

a házból-kizárás történetét már ismeritek, azóta szerdán újabb félelmem valósult meg és élődött túl, igaz, hogy most kicsit mintha mosolyszünet lenne a szülőkkel, de majd elmúlik.
elmentem síelni a közeli pályára kocsival. mindig is rettegtem, hogy baleset történik velem, ami nem olyan gáz, de mégiscsak a mások kocsiját vezetem - és az a vicc, hogy mikor az autópályán száguldozva kinyúltam az ablakon, hogy megigazgassam a visszapillantó tükröt, akkor nem történt semmi baj, de most, egy békés, napsütéses reggelen sikerült parkoláskor meghúznom egy másik autó fenekét. (a mienknek nem lett baja.)

a kocsi tulajdonosával még ott helyben beszéltem, hogy bocs, bocs, mondta oké, hát megtörténik (köszi, ez tényleg vigasztal), aztán ma reggel találkozott apu a tulajjal, megbeszélték, hogy mi legyen a biztosítással... reméltem, hogy ki lehet kerülni a biztosítót, mert így kevesebb lesz a családom bónusza (vagy nem tudom, hogy kell ezt mondani).

szóval most vadul gondolkodom, hogyan tudnám visszanyalni magam apunak és anyunak - esetleg ajánljak fel nekik még egy szabad hétvégét???
az viszont biztos, hogy most végre ez a félelmem is kipipálódott.

visszautasíthatatlan ajánlat.

már azt hittem, hogy ma nem történik semmi különös, de történt, mármint tegnap történt, de ma tudtam meg, szóval...

szóval a szomszédék (akikkel már találkoztunk a welcomepartin és a havas pikniken) fent jártak északon egy hetet, tegnap érkeztek haza, és a tizenhárom órás kocsizás igen érdekes (de felettébb csábító) gondolatokra és ötletekre sarkallta őket.
azt találták ki - az autóban uralkodó unalmat elűzendő -, hogy vesznek egy lakást budapesten, úgyis olyan olcsóak most ott a lakások (hahaha, persze, aki egymillió eurós üzletet köt, annak tényleg olcsó), és utána kiadják nekem! király, mi?
mondtam jóóó, segítek találni lakást, csak mondják meg, hogy hol keressek budapesten. és erre azt a választ kaptam, amire a szíve legmélyén mindenki vágyik: "hát ahol akarsz, ez tőled függ!"
pedig még csak alig több, mint két hónapja vigyorgok itt!

lehet, hogy az elkövetkezendő éveimben a rózsadombon fogok lakni?
mondjuk egy olyan lakásban (tengerre néző kilátással), mint amilyet helsinkiben találtam az arabia városrészben? (a fénykép sajnos nem adja vissza a burzsoáziának azt a diszkrét báját, ami ott uralkodik)

a mai nap lúzere.

a reggeli síelés után rohamtempóban kellett összekészíteni magam, hogy elmenjek helsinkibe, a nagy kapkodásban pedig elmulasztottam a szokásos "megvan-e-minden-fontos-dolog" című ellenőrzést. így miután becsaptam magam mögött a bejárati ajtót (ami belülről egy egyszerű kilincsfordítással nyitható), akkor jöttem rá, hogy a kulcsom bizony bent maradt a szobámban.
sőt, hogy az élet még izgalmasabb legyen, a telefonom is ott maradt - szóval még egy mukkanást sem tudtam küldeni anyunak, hogy légyszi rohanjon haza munka után.

na mindegy, hát elmentem helsinkibe, a házba úgysem jutok be egyhamar, aztán beadtam a kölköknek, hogy ma sétálós napot tartunk, meg megyünk boltba is, jaj de jó. egy ideig még élvezték, még a játszótérre is bekukkantottunk.
aztán kezdődtek a gondok. a nagyobbik közölte, hogy olyan hosszú volt idáig az út, hogy ő nem bír járni, vegyem fel. jó, megegyeztünk, hogy a kék házig eljön, utána felveszem. szerencsére nagyon nem volt neki kényelmes a nyakamban ülni (ez volt a harmadik pozitúra, amit kipróbáltunk, mert sem a hátamon, sem a karomban nem tudtam hozni), úgyhogy öt méter után azt mondta, hogy ő mégiscsak jönne lábon. öt körül haza is értünk, akkortájt jönnek haza a szülők.
elvileg.

anyu ma ugyanis fél hét előtt valamikor jött haza (apu dániában üzletel épp), addig mi kint voltunk az udvaron. mondanom sem kell, hogy iszonyú hideg volt, mert a viharnak még fújtak a szelei: fáztunk, éhesek és fáradtak voltunk. még jó, hogy ma vettem egy finn mesekönyvet helsinkiben, a végén azt olvastam fel nekik, közben meg vizslattam az utcát, anyugyeremár, anyugyeremár...

most álmos vagyok, nagyon, indítom is a mormotaprogramot.

tanulunk, tanulunk.

ki ezt, ki azt.
a kicsi például beszélni. néha mondja rám, hogy "láálá", és állítólag egyszer azt is mondta, hogy "cumi" - de erre csak egy fültanú van, az elfogult anya, szóval ki tudja, mit is mondott a gyermek igazából...

a nagyobbik meg írni. találtam egy papírt, amelyen az apja tanította írni; erre onnan jöttem rá, hogy gyönyörűen formázott nagybetűkkel a következő (fontos) szavak szerepelnek a gyakorlólapon: pizza, autó, maci, sör. amúgy a nagyobbik első szava meg az autó volt.

és én meg komplettül finnül tanulok. ma a nyelvórán volt egy olyan feladatunk, hogy a tanárnéni diktált nekünk (hosszú és randa) szavakat, amiket le kellett írnunk hallás után. íme: turkiskuoriainen (ezt nem tudom sajna), päiväpeitto (ágytakaró), putkiremontti (valamilyen felújítás), käyttäjätunnus (felhasználónév), lampaannahkatakki (báránybőrkabát), käytäväpaikka (pl repülőn a nem-ablaknál levő ülés).
gyakorolhatjátok a kiejtést, mire hazamegyek.

bambik a jégen.

pénteken mondták a szülők, hogy másnap elmegyünk síelni, mire a nagyobbik mondta, hogy neki nincs kedve. egészen addig nem volt kedve, míg apu be nem hülyítette, hogy pedig érdemes jönni, mert megnézhet engem, ahogy síelek - olyan leszek, mint bambi a jégen. ha-ha-ha.

aztán nagyon király volt a síelés, állatira élveztem, íme néhány kép, egy igazi, meg két álbambi. érdemes megnézni a koncentrációt az arcokon...

szülők.

elég sok rosszat írtam már a kölkökről, most a szüleik következnek. akik amúgy jóarcok, de a nemtökéletes oldalukról viccesebbet lehet mesélni.

anyu, a vezéregyéniség.
ma felajánlottam, hogy holnap szívesen csinálok pizzát vacsira. ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy tudom, hogyan kell pizzát csinálni.
nem úgy erre ő. miután megörült a váratlan lehetőségnek, gondosan ellátott engem pizzatésztaliszttel, recepttel, utána kikészítette nekem a paradicsomszószt, és mondta, hogy nyugodtan tegyek rá hagymát is, meg sonkát, és itt az egyik sajt, és itt a másik, és itt a kecsap, és jaj, nincsen ananász, de nem baj, és karikázzak rá paradicsomot is, és csipcsirip-csipcsirip.
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.

apu, a konyhai mekkmester.
a múltkor hagymát+paprikát párolgattam olajon, amihez ő vagdosta fel a paprikát. nehezen puhult a dolog, kérdezte, hogy ugye azért, mert nagyok a darabok. mondtam, hogy igen, de nem baj, majd kész lesz így is. de ő ezt nem hagyta annyiban, hozott egy ollót, olyan rendes narancssárganyelűt, belenyúlt a hatalmas teflonedénybe (ez odahaza nálunk halálos bűnnek számít) és összevagdosta a paprikákat...
én meg kedvesen mosolyogtam és bólogattam.

utáljuk a hétfőt.

én például azért, mert a gyerekekben még benne van, hogy nemrég otthon lehettek és a szüleik fején ugrálhattak napi huszonnégy órán keresztül, nem az enyémen. ennek megfelelően hisztis hétfőt tudhatok magam mögött. (nem én voltam hisztis!)

a kellemes idő miatt egyre több helyen látszik ki az aszfalt, vagy ha nem is, hát csúszik az út, így a szánkóról - amivel eddig szállítottam haza a fiúcskákat az oviból - kétszemélyes babakocsira váltottam.
a nagyobbik nem akart beszállni, és megízlelve a szabadság ízét, jól el is futott tőlünk. persze egy olyan úton mentünk haza, amin autók járnak, így az lett a vége, hogy a gyerek rohant elöl, én jóval lemaradva mögötte rohantam (és toltam a babakocsit, amelyben a kicsi hümmögött boldogan, gondolom, élvezte, ahogy hasítjuk a métereket) és ordítoztam, hogy "vááááááárj meg, vááááááááááárj meg!" közben elsuhant egy-két autó; a gyerek óvatos és ügyes, de azért engem kerülgetett a szívinfarktus.
végül sikerült becserkésznem a gyereket, begyömöszöltem a babakocsiba és dühödt fejjel toltam őket hazafelé. később persze kiszállhatott, de megígértem neki, hogy még egy ilyen futós akció és ezentúl minden nap ülhet a babakocsiban egész úton. ez hatott...

az alábbi képet meg helsinkiben fényképeztem. a finn fővárost ugyan a világ hatodik legélhetőbb városának választották, de vannak kétségeim, ha azt látom, hogy valahol halálhúst árulnak - a "liha" ugyanis húst jelent.

ájjájjájjáj.

elmentek a szülők hétvégére, szóval ma este én voltam a gyerekekkel, holnap délben érkezik a felmentősereg, az apai nagyszülők, addig én tartom a frontot. hát nem mondom, hogy nem rettegtem.
de aztán nagyon jó kis este volt, sokat játszottunk, alig néztünk tévét, alig volt dráma, csak aztán az este végén.

most épp vadul utálom magam.
dióhéjban mesélem a történetet.

a nagyobbikat akartam lefektetni, a gyerek elkezdett sírni, hogy ő nem húz pelenkát, mert nem szereti (eddig sem értettem, hogy miért kell hordania, de aztán egyszer anyu elfelejtette este feladni rá és vizes reggelre virradtak utána - vagy írjatok valamit tapasztaltabbak, ez normális?), jó, mondtam, akkor lehet az, hogy nem húz, éjszaka felébresztem és megyünk pisilni. ebbe beleegyezett - fel van húzva a vekker fél kettőre.
aztán meg azon ment a cirkusz, hogy nem akar pizsamanadrágot húzni, nagy nehezen elértem, hogy húzzon, és akkor be akart menni a szobába, hogy ott húzza fel, ahol aludt már a kicsi, és féltem, hogy felébred, huzavona, huzavona, a végén tök elvesztettem a türelmem, olyan voltam, mint egy suttogó sárkány, szörnyű.
aztán csak ő győzött, a szobában húzta fel a nadrágot, nélkülem, aztán lefeküdt, bementem hozzá, emlékeztettem, hogy éjszaka pisikommandózunk, mondtam neki párszor, hogy szeretem meg hogy bocsánat, bólogatott, elaludt.

van itthon bor meg vodka meg huszonnégy, megyek is bánatbeleölni.
 

napszemcsi, bikini, naptej.

tegnap reggel csodálatos időre virradtunk, anyu megjegyezte reggeli közben, hogy ideális az idő a piknikezésre. udvariasan mosolyogtam, de nem hittem, hogy komolyan gondolja.

reggeli után le is suvadtunk a tóhoz, a húsz centis jégről elkapirgáltuk egy darabon havat, hogy a gyerekeknek legyen hol játszaniuk. egyszer csak mondták a szülők, hogy ők most felmennek a cuccokért, addig figyeljek már a kölkökre.
hogy tél közepén a hóban fogunk kertipartizni, az valójában akkor realizálódott bennem, mikor apu visszatért egy láda fával és a hóban tüzet rakott, aztán megjelent anyu is egy kosár kajával. és nagyon király volt! sütött a nap, üldögéltünk a szánkókon, sírtam a füsttől, virslit és a nyulaknak (kezem a magasban) spenótos lepényt sütögettünk a tűzön.

délután friss ismerőseimmel voltam korcsolyázni, nagy lelkesen meséltem a finn srácnak (aki lappföldről származik, szóval tényleg az ideális embert szemeltem ki, hogy elmondjam a délelőtt élményeit), hogy milyen szuperizgalmas, piknikeltünk a hóban, de állati marhajó. ő meg némileg megrökönyödve nézett rám és udvariasan csak annyit kérdezett, hogy mégis mi ebben a különös???

a kicsi segít havat lapátolni...

balról jobbra: szomszédkislány, szomszédkisfiú, a nagyobbik. az előtérben lobog a tábortűz.

tavaszok.

a múltkor azon gondolkodtam, hogy soha nem írok jót a nagyobbikról, pedig elég cuki, mikor például jövünk haza az oviból és hangosan (és hamisan) hevisaurus-számokat énekel a szánkón.
és kezd velem is kedves lenni. tegnap játszottunk valamit, és ma már az oviban megkérdezte, hogy játszunk-e megint. és már egypár napja nincsen cirkusz abból sem, hogy nem akarja felhúzni a kesztyűit (ez a múlt hét favoritja volt - jellemzően a leghidegebb hetet választotta ki a gyerek arra, hogy rancogjon a kesztyűk miatt.)

nem végtelen még a kedvesség-lista, de határozottan és észrevehetően bővül minden egyes nap, most már nem hasgörcs elmenni az oviba.

ma megkérdeztem amúgy a nagyobbiktól, hogy várja-e a tavaszt (nekem már elegem van a télből és heveny émelygés tör rám, ha fehér színt látok), mondta hogy nem, szereti a telet... szóval azért még vannak véleménykülönbségek köztünk.

a képek helsinkiben készültek, a kaivopuisto nevű parkban, ezek a madarak csudaviccesek, ahogy ezeken a magas póznákon figyelik a nagyérdeműt.

"cinikus percek" című új műsorával jelentkezik a vérmókus fm.

a tegnap délutánom azzal telt, hogy azon járattam az agyam, hogy minek jöttem én ide, nem egy négyévesnek udvarolni, az biztos...

rájöttem, hogy a gyerekben vannak határozottan férfias vonások, például ezerrel meg akarom hódítani a kicsi szívét, erre - mikor épp nem gyaláz - a legjobb módszert alkalmazza válaszul, ignorál. általában csak akkor kedves velem, ha kaja kell neki, de - újabb maszkulin jegy - ha véletlenül felcserélem a sonka-sajt sorrendet a szendvicsen, akkor kitör a harmadik világháború.

a kép kedden készült, aznap kivételesen csak én voltam velük egész reggel. és úgy aludtak, hogy se a lámpára se a fényképezőre nem ébredtek fel, olyan rossz volt őket felkelteni...

a világ nem fostartály. néhány bizonyíték rá tallinnból.

 a hétvégét tallinnban töltöttem, ez a középkori óváros - egyik - bejárata.

ez a kilátás egy várfal tetejéről. a távolban a tenger látszana, ha nem lenne tél.

ebben a templomban nem szabadott fényképezni, úgyhogy úgy csináltam, mint a mutogatósbácsik, egy pillanatra megvillantottam a fényképezőt a kabátom alól, aztán húztam is vissza a cipzárt. a templomka tökfehér belülről, és tele vannak a falak ilyen király címerekkel.

a nemzetközi helyzet egyre fokozódik: finn-magyar kapcsolatok.

talán elhamarkodott dolog volt hétfőn írni a gyerekekről, kedden ugyanis drámanapot tartottunk, néha azért elég komikus volt, de mint később kiderült: hasznos is.

a nap úgy indult, hogy megsimogattam a nagyobbik fejét, mire ő visszaütött (!!). de ott volt anyu, szóval húzás a szobába (ez a "büntetés") apa gyere, hallod, mi történt? guggoltam a mosogatógép mellett, vártak rám a tiszta edények, előttem áll a gyerek, apu magyarázza neki, hogy kérjél bocsánatot, mondd, hogy bocsánat, Klaara, nézz a szemébe, nézz a szemébe, kérjél bocsánatot és közben nézz a szemébe. odáig jutottunk el, hogy mondta, hogy bocsánat, Klaara, de csak előtte pillantott rám egy kicsit.

délután, hazaértünk. álltunk a bejárat előtt, a nagyobbik fogta a gyerekméretű jéghoki-ütőjét, és megütött vele. oké, gyerek, te akartad. mondtam, hogy nem szabad, elvettem a hokiütőt és kerestem egy biztonságos helyet, ahol nem éri föl. közben elharapózott odalent a hiszti, a gyerek a végén vízilóméretű könnycseppeket sírt, hogy adjam vissza az ütőt, közben vert és mondogotta, hogy hülyehülyehülye. a hokiütő végül meglelte helyét a falra akasztott kaspóban a virág mellett (...). közben a kicsi vígan berregve körözött az előtérben.
bent még volt némi vitánk arról, hogy ehet-e úgy egy újabb kenyeret, hogy az előzőnek csak a felét ette meg, illetve, hogy vehet-e az újabb kenyérhez újabb tiszta tányért. végül kompromisszumot kötöttünk, a régi kenyérnek a felét kellett megennie és elöblögettem neki a tányért.

és a szerda... a gyerek mint a kisangyal. egyszer sem ütött meg és kb csak egyszer mondta, hogy hülye vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

izgatottan várom a mai nap fejleményeit.

gyerekek.

visszaszívok mindent, amit a gyerekekről mondtam és kezdem elölről.
nem olyan könnyű két sorban leírni a tapasztalataimat, azért sem, mert olyan nagyon sokat azért nem vagyok velük.

a nagyobbik már elég önálló, meg különben nagyon intelligens, ügyes gyerek. nem sokat játszunk együtt, ez persze lehet, hogy annak is köszönhető, hogy úgy tűnik: utál. mókás egy négyéves szájából azt hallgatni egész nap, hogy "hülyehülyehülye". ráadásul több kifejezést is használ erre! mondom, hogy intelligens... néha ver is, hogy nyomatékosítsa a véleményét.

a kicsi viszont egyre jobban szeret, mosolyog rám, meg mondja, hogy "öööö", meg mutogat, meg ma reggel integetett nekem, mikor elmentek, teljesen elérzékenyültem tőle. ő nagyon sok ölelést igényel, amit elég nehéz kivitelezni, mikor közben még kaját kell csinálnom, fröcsög az olaj, és a nagyobbik ököllel ütlegeli a lábamat.

és egy érdekesség még a végére: a nagyobbik egyik legjobb barátja Tiitus Raikkönen névre hallgat, és "Kimi" nevű nagybátyja jóvoltából (az ovisok nem kis irigységére) állandóan ferraris cuccokban mászkál.

személyiségi jogok!!!!

 a kicsi a sarokban; annyira cuki, nem? ne reklámozzátok ezt a blogot, mert a végén mehetek az ombudsmanhoz magyarázkodni...

ez egy erdei út, tegnap este próbáltam ki először, sötétben; nagyon féltem, mert eszembe jutott egy krimi, amiben a pszichopata az erdőben fogdossa az áldozatait - persze nőket...

helsinki nappal és este.

 ez a sibelius-emlékmű a sibelius-parkban (helsinkiben).

helsinki egyik nevezetessége, a nagyfehértemplom.

suomenlinna szigetére hajózván ilyen jégkásában úszkáltunk. voltak jégtáblák is, de dicapriobácsi sehol.

ez meg a rancogónak szeretettel, aki kifogásolta, hogy ablakon keresztül fényképeztem. a tó közepéről indult ez az arc repülni. sütött a nap, fázott a lábam.

itt mindig megy a tévé. kedvenc sorozataim.

van a HandyManny. ez egy ezermester-vendel, aki az égvilágon mindent meg tud csinálni a béna gülüszemű szerszámai segítségével. minden részben legalább kétszer elhangzik egy szörnyűséges nóta, aminek ütemére a fűrész, a csillagcsavarhúzó meg a többi kis szerszám-barátocska riszálják a kis fémfeneküket. grrr.
aztán a JungleJunction. ebben valami fertelmesen gyerekes és bárgyú, lekerekített végű hengertestű állatok szerepelnek, akik KEREKEKEN GURULNAK. és mindig valamilyen agymeresztően bonyolult problémán agyalnak.

de azt hiszem, hogy a szinkronhangok miatt mégis a Mickeymausz és házatája című örökzöld a kedvencem. Mickey hangja olyan, mint egy kasztrált gumicsirkéé, borzasztó. a másik tuti figura a Donáldkacsa, akinek olyan a hangja, mintha a náthás keresztapát fojtogatnák, és szegény Don(áld) csak hörögni tudna. rémes, rémes.

egyetlen nézhető (na jó, szóval hasznos) sorozat lenne a finn tévében, ez a helyi barátokközt. az a címe, hogy Titkos életek (!!!). annyiban hasonlít a magyar kollegához, hogy a nyolcvanezercsilliomodik résznél tartanak, és iszonyatosan szövevényes az egész. egyetlen különbség van, hogy itt nem a Vilibácsi-féle sarki zsebbehányóban, hanem a szaunában cserélik ki az aktuális pletykákat.

Mézgacsalád, hiányoztok!

a kép pedig: így kelt fel a nap, kivételesen méltóztatott kisütni.

a vezetés öröme. kvazimódó újra támad.

ez hosszú lesz, előre is bocs.

ma megkaptam estére anyu kocsiját, hogy azzal mehessek finnórára, aztán haza. a múltkor még anyu vitt, egész úton beszélgettünk, mikor odaértünk, meg mikor haza, akkor csapott a homlokára, hogy upsz, közben elfelejtette magyarázni, merre kell menni, ugye figyeltem?
mi, nők, bíztunk bennem, apu nem annyira, beüzemelte a GPS-t, feltöltötte, elmagyarázta hogyan kell használni.
szuper, itten nem lesznek gondok.

lettek. a GPS kb 10 perc használat után úgy döntött, hogy ő akkor most feladja. mentem a Helsinki körül vezető egyik emnulláson (három van), ráhajolva a kormányra fél kézzel próbáltam elnavigálni az autót, közben a másik kezemmel eszeveszetten nyomkodtam a gépet, hogy egy-két percre éledjen fel és legalább azt mutassa meg, hol vagyok.
egész jól odaértem, büszke voltam magamra, sikerült parkolnom, nem hagytam bent a kocsiban a slusszkulcsot, satöbbi satöbbi.

hazafele kábé a második percben merült le a GPS. nem baj, láttam merrefele kell menni a hármas számú emnullásra, szépen rá is tértem, döcögtem nyolcvannal, húztak el mellettem az autók, én meg újra nekikezdtem nyomkodni a nyamvadt kis masinát. így pont nem sikerült letérnem a megfelelő irányba.
nem baj, majd lesz még út veikkolába (mert ugye mindegyik odavezet...).
hát nem lett, közben eltelt megint vagy tíz perc, újra bekapcsoltam a GPS-t, most legalább annyira futotta az erejéből, hogy még megmutatta, hogy térjek le, és forduljak vissza.

oké, akkor most meglesz a kijárat.
meg is lett, letértem ahogy illik, követtem a nyilakat, veikkola, veikkola, ámde az utolsó nyíl után mondjuk száz méterre ott volt egy elágazás és se tábla, se nyíl, se tűzoszlop! satufék, vészindex, GPS jóreggelt. a mögöttem levő autós nagyon kedves volt, megállt előttem, jött, hogy mivan, mondtam mivan, mutogatta merre.

most már nem lesz gond. biztos.
csak egy egészen picike lett, az útról rossz helyen jöttem be a városkába, de sebaj, a GPS még az utolsó leheletével odasúgta, hogy merre kanyarodjak vissza a főútra, ott meg már annyit császkáltam, hogy tudtam, merre van a haza.

így lett a Klárika-GPS kombó interpretációjában a negyedórás hazaútból ötvenperces. "tapu, tapu".

a szerződés, amit nem szegtem meg. "my happy hour."

majdnem leitattak tegnap este. mókás, még egy hete sem vagyok itt...

akkor volt ugyanis az ún. "welcome, Klaara" - parti, ami igazából egy "na-ez-egy-jó-alkalom-meghívni-a-jófej-szomszédokat" akció fedőneve volt.

az este egy kellemes fél literes bubis almalével indult, aminek kb. annyi az alkoholtartalma, mint a sörnek. a felénél tarthattam, mikor éreztem, hogy hacsak nem esszük meg sürgősen a vacsorát, én viszont folytatom az almalé szopogatását, akkor fél óra múlva már az asztalon fogok táncolni.
vacsihoz (amiből derekasan ettem, hogy felszívja a szeszt) kaptam még vörösbort is (chilei import CS). a végén pedig a desszert környékén előugrottak a szekrényből a tömények is. "muszáj" volt (rámtukmálták!!) megkóstolnom egy finn konyak-brandy (asszem) mixet, majd összehasonlításként egy kis rendes konyakot.
közben vadul figyeltem a fiziológiai állapotomat, tömtem magamba a sütit, óvatosan kortyolgattam az italaimat és próbáltam intelligensen és nem állandóan vihogva felelni a rámzáporozó kérdésekre....

ügyes voltam, senki nem sejt semmit és mire elmentek a vendégek, tiszta fejjel és enyhe gyomortájéki fájdalommal tudtam felállni az asztaltól.

nyelvi nehézségek. séta veikkola-cityben és a külterületeken.

én nem tudok annyi szót, mint ők, de legalább ki tudom ejteni a "dzs", "cs" és "s" hangokat. lassan kezdem megtanulni, hogy a "jacuzzi" szó az náluk "dzakuddzi", a "Czech" az "ce" és a "shops" az "szopsz"...
tegnap voltam először finnórán, az egyik feladatot párban kellett csinálni, igen mókás volt, mikor egy magyarul és angolul tudó magyar lány és egy törökül tudó, de angolul nem tudó azerbajdzsáni lány próbáltak kapcsolatot teremteni a mindkettejük által csak foltokban ismert finn nyelven...

sétálgatok a környéken, kezd összeállni a fejemben a kép Veikkoláról, citycenter három bolttal, egy patikával, egy könyvtárral és egy napközivel; külterületek néhány házzal és sok fával.

az első és a második kép az utcánkban, a harmadik pedig a tó túloldaláról készült.

a ház belülről.

föntről lefele: a nappali, a szobám egyik fele (nem azért nincs rendetlenség, mert kifotosoppoltam, hanem mert nem létezik!), kilátás a szobámból jobbra.
pont a nappali alatt lakom amúgy.

a rafinált vízcsap. miért nem látszik a tó.

tegnap apu végigmutogatta a házat. próbáltam nem albánmenekült-arcot vágni, mikor megmutatta a házban lévő inraszaunát és félénk kérdésemre lazán odavetette, hogy ja, a tó melletti? az a fafűtéses.

a vízcsap... kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogyan működik. nincs rajta sem régimódi, kedves piros-kék tekerentyű, sem az új, megdizájnolt felemelhető kar... csak egy jól marokra fogható tömör henger, aminek az egyik végéből jön a víz ideális esetben, a másik vége forgatható.
szóval este nem sikerült arcot mosnom, mert a csap még tartotta magát. dehát az alvás jót tesz, és reggelre kiderült, hogy meg lehet billenteni a forgatható micsodát! megtörtént a csoda, Mózesina vizet fakaszta a sziklából...

sok a hó, a befagyott tavat is hó borítja. de azért így is szép, ha meg akarom nézni, csak felemelem a tekintetem a képernyőről...